„A kiváló kapcsolatok kora” – mondotta volt Robert Fico miniszterelnök egy áprilisi sajtótájékoztatón a magyar miniszterelnök társaságában. Feltételezem, arra gondolhatott, hogy megpuccsolta az SNS boszorkánykonyhájában kifőzött nyeltörvény-szigorítást. De akár az is lehet, hogy arra gondolt, a Hlas által vezetett belügyminisztérium nem indított nyomozást nemzeti közösség elleni bűncselekmény okán, miután egy magyar diák torkához kést nyomtak Pozsonyban. Ha nem indul nyomozás, nem derülhet ki, hogy nem is olyan kiválóak azok a kapcsolatok, ugyebár.
Úgy is mondhatnánk, hogy a „szociál-demokrata paradicsomban nincs magyargyűlölet” – Daniel Espinoza rendező (44. gyerek) után szabadon.
Lehetséges, az én örökös pesszimizmusom teszi, de az eddig felsoroltak nem igazán tükrözik a kiváló kapcsolatokat. De hagyjuk is a miniszterelnököt, elég teher számára egyben tartani a kormánykoalíciót.
Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül koalíciós „partnere” mellett, ha már szóba kerültek. A Szlovák Nemzeti Pártnak ugyanis senki nem szólt, hogy most bizony jóba vagyunk a magyarokkal, ne tessék bántani azt a félmilliót sem, aki Szlovákia területén él. Tudniillik, rendkívül nehéz a megszokott működési sémákat lecserélni (mi már csak tudjuk, a felvidéki magyar politikában 20 éve ugyanazokat a hibákat követjük el), s ez az SNS-nek sem sikerül. A kedves nemzetiek amint észrevették a pártpreferenciáik szabadesését, leporolták az oly sokszor bevált magyarkártyát: támadják a múzeumjainkat, einstandolják a Kisebbségi Kulturális Alapot, majd előjönnek egy megyerendszer-módosítással, ami a magyar közösséget teljesen kigolyózná nemcsak az országos, hanem a regionális politizálásból is.
Röviden úgy foglalhatnánk össze a kiváló szlovák-magyar kapcsolatokat, mint egy Hofi-viccben - délről érkező energia: да, a nemzetiségi jogok bővítése és a már kiharcoltak tiszteletben tartása: нет.
„S hol van a Magyar Szövetség?!” – kérdezi a Facebookon ezt a jegyzetet olvasó polgár, tegyem hozzá, nagyon helyesen. Tömören? Épp azon dolgozik minden nap, hogy az ügyeknek hangot adjon, és hogy ennek a munkának köszönhetően bejusson a parlamentbe. De ehhez szüksége van a kedves olvasóra is – sajnos vagy szerencsére, ez már demokrácia-elmélet, nem pedig politika.
S hogy miért elengedhetetlen, hogy újra a törvényhozásban legyen a magyar párt? Mert hiába a virágcsokrok, a Grassalkovich-palota bársonytermében elsuttogott tanácsok, a szabadság és szolidaritás jegyében tartott fórumok, csak egy magyar párt tudja képviselni a felvidéki magyarságot, s ami fontosabb, csak a Magyar Szövetség tudja megvédeni a karhatalmi túlkapásoktól. Hiszen csak az országos szintű politizálás nyújt olyan eszközöket, amelyek lehetővé teszik a fent leírtak megakadályozását.
Mindnyájan tudjuk ugyanis, mibe torkollik az, ha egy szlovák párt tűzi zászlójára a magyar közösség képviseletének szándékát. Érdemes itt feleleveníteni, amikor az exminiszterelnök már a progresszívek színeiben támogatta Magyarország kizárását a schengeni övezetből. Képzeljük csak el, hogyanérintette volna az a déli régiókban élő magyarokat, akik nap mint nap ingáznak a munkahelyükre, esetleg áruszállítással keresik meg a kenyerüket.
32 év távlatából két állítás vált örökérvényűvé: a) csak addig kellünk a szlovák pártoknak, amíg a szavazatainkkal segítünk a bejutásban; b) csak mi vagyunk képesek önmagunk képviseletére.
Ezért kell hát az a fránya parlamenti jelenlét, hogy ne nélkülünk döntsenek rólunk!