Az elsöprő győzelmen és a következő négy esztendőre tervezett kormányprogramon túl azzal is foglalkoznunk kell, mit hagyott maga mögött a durvára sikeredett kampány.
Mert a politikatörténetbe vagy a politológiai tankönyvekbe a voksolás eredménye mellett maga a kampány is bekerül. A kiélezett kampányokon a választók nem teszik magukat túl olyan egyszerűen, mint a választottak. A közösségi béke kialakításában győztesnek és vesztesnek is van szerepe és felelőssége.
Dunaszerdahelyen vagy Királyhelmecen ugyan nem volt kampánygyűlés, de a digitális közbeszédet sem a visszafogottság jellemzi, pedig véleményünk mellett érvekkel és kulturált szótárral is ki lehet állni. Kampányban is, meg voksolás után is. Erre biztatnám magunkat. Meg arra, hogy ne engedjük, hogy budapesti szimpátiáink vagy ellenszenveink meggyengítsék közösségünk még messze nem elég acélos szövetét – azt hiszem, hogy a nemzetpolitika folytatása mellé a közösségi békét is mindkét oldalon kívánhatjuk.
Ennek hiányát lassan két évtizede nyögjük, a Most-Híd és az MKP, majd az MKÖ csatározásába az egész felvidéki magyarság belerokkant, sok ciklusra érdekképviselet nélkül maradt. A 2024 őszén meghirdetett korszakváltással azt vállaltam, hogy az egyetlen talpon maradt magyar
pártot, a Magyar Szövetséget visszavezetem a parlamentbe. A sikerhez a jó program mellé az is kell, hogy ne mások politikai mérkőzéseivel foglalatoskodjunk, mások harca ne minket osszon meg újra.
A mi nagy mérkőzésünk majd 2027 őszén jön el. Akkor nyerhetjük meg, ha nem szét-ziláltan állunk a pályára. Az se mellékes, hogy időben felismerjük-e, ki milyen mezben játszik. A pozsonyi mérkőzés nem magyar–magyar, hanem a jövőnkért folytatott küzdelem lesz.